Jan van den Boomen: Ladyr árnyai – Alyss az Elátkozott vidéken

Részlet a “Ködös völgyek át” című novellából:

Nyugodj meg – mondta Feszes.
Most már ugyan minek? – felelte Alyss gúnyosan. – Van kardom, és itt vagy velem te is…
A Ház tradícióinak megfelelően, saját jogán került ide, miután a fivérei nem tudták acéllal orvosolni a Birodalom betegségeit. Évezredes, íratlan törvények alapján, melyek megkövetelték tőle, hogy Şyennként, fegyverrel a kézben vezesse a Ház katonáit a pusztulás szívébe. Hagyományok alapján, melyek nem vették figyelembe, hogy ugyan képes megfékezni az asztrál és étertestek romlását, vagy hogy ötszáz különféle növényből képes gyógyító párlatot és tinktúrát készíteni, de amíg el nem hagyta Ladyrt, soha nem kellett tíz embernél többet irányítania.
Ő volt az utolsó, hadra fogható Şyenn Ladyrban, így a Birodalom és az apja őt rendelte a Ház fegyvereseinek élére. A többiek már mind a csatatereken voltak, a hideg földben pihentek, vagy Enraẅellben segítették tanácsaikkal a császárt.
Akkor ijedt meg igazán, amikor kétesztendei járőrözés után egy nap az átokföldek pereméről elindult harcosaival, hogy megmentsék Kyriát. Kevés híja volt, hogy el nem vesztek mind egy szálig – csupán a symcalyr varázsának köszönhették, hogy a légió felderítői végül rájuk bukkantak. Pedig éppen eleget hallottak a vidékről, s többen közülük már jártak is odabent, de egy dolog hallani az átokföldekről, és más azt teljes valójában megtapasztalni.
Alyss soha nem érezte még magát annyira egyedül és olyan kiszolgáltatottnak, mint amikor a földek először szaggatták össze elméjükben a szellembeszédet. Onnantól kezdve minden egyre csak rosszabb lett. Gyakorta eszébe jutott, hogy vajon Feszes nélkül meg tudná-e őrizni ép elméjét, s hogy emberei, kiknek csak hagyományos vértezete akadt, képesek-e erre.
Odabenn minden bizonytalannak és valószerűtlennek tűnt. Az idő elfolyt és megfoghatatlanná vált. Ha voltak is szabályai az átokföldeknek, Alyss mit sem értett az egészből. Végtelenül idegen volt minden – ő pedig elveszett és összezavart. Egy alkalommal az út véget ért előttük, s ők ott álltak egy magaslaton egy szakadék peremén. Nem természetes omlás volt. Akárha egy jadyli üveglap vágta volna ketté az egész mindenséget ott, egy lépéssel az orruk előtt – a hátborzongató ablak túloldalán pedig egy másik világ terült el. Alyss tudta, hogy máshol kell lennie, annyira torz és nyomasztó volt az a fényekkel terhes kavargás a szemük előtt, hogy nem lehetett evilági. Őrület volt az, és ők látták.
Megrendülten kerestek tovább más utat a vadon szívébe.
A Hatalmasok egykor útjelzőköveket állítottak, hogy mutassák Kyria hadainak az irányt befelé, de azok a monolitok legtöbbje mára csupán pislákolt, ha adott bármi fényt egyáltalán – ha épp nem nőtte be, fojtotta meg az átokerdők minden fekete levele és sötét mágiája.
Azok a csillagképek, amiket Alyss a megrontott vidék fölött látott, egyetlen általa ismert konstellációra sem emlékeztették. Esőt hallottak maguk körül, erős zivatart égzengéssel, miközben egy kopár síkon masíroztak keresztül, ahol a szél se mozdult. Sápadtazúr, beteg égbolt terült el fölöttük, lépéseik zaját pedig finom hamu nyelte el. Valamikor egy vörös erdő lehetett.
Az átkozott vidék kinyúlt utánuk. Megsimogatta, megfogta, megmarta őket. Minden folyton változott és átalakult. Ha nem összpontosítottak kellőképpen, előfordult, hogy a magukkal cipelt élettelen dolgok nekiláttak átolvadni a környezetbe.
A végén már csak fenyvesek voltak. Sűrűk, feketék. A szaguk keserű.
Akik huzamosabb időt töltöttek odabenn és kijöttek, azt mondták, meg lehet szokni. Önfegyelem kérdése az egész.
Alyss gyomra már nem háborgott folyamatosan, mint a legelső átokföldeken töltött időkben, de most a gondolatra, hogy a köd hamarosan felkapaszkodik a völgy peremére, hirtelen minden kikívánkozott belőle. Remegni kezdett és baljós rémület árasztotta el.
Nyugodj meg! – susogta Feszes.
Azt mondtad, nem közönséges pára, hogyan lennék nyugodt? Érzem!


, , , ,

Szólj hozzá elsőként!